Első fejezet

Az angyalok mindig velünk vannak, születésünk pillanatától halálunkig. Ezt tudjuk. Na de mi történik halálunk után? Mi van akkor, ha csak abban a minutumban kezdődik az igazi életünk, amikor elhagyjuk a földi létünket? És kik ezek a csodálatos teremtmények, akik végig figyelemmel kísérik cselekedeteinket, és vigyáznak ránk, segítenek a bajban, még ha nem is mutatják meg valós alakjukat?
Amikor szomorúak vagyunk, ők láthatatlan kezükkel megsimogatják arcunkat, szeretetüket áramoltatják felénk, és ettől hamarabb megnyugszunk. Hiszen az ő feladatuk a szeretet adása.
De mit csinálnak,, munka” közben? Hogyan telnek a napjaik? Ebből a történetből megtudhatod.
***
Türelmesen várakozom a kórteremben, a folyosón halványan világítanak az éjszakai fények. Minden csendes, csak néha hallani a gépek pityegését vagy egy-egy fájdalmas nyögést. Egy fiatal nőt figyelek, aki itt fekszik néhány méterre tőlem a kórházi ágyán, és gépek tartják életben. Várom, hogy végre elhagyja törékeny testét a lelke, és segíthessek tovább lépni. Szegény teremtés még csak huszonnyolc éves, most kellene kezdődnie az életének, hiszen nemrég adott életet a kislányának, de nem fogja látni az első lépéseit, nem fogja hallani az első szavait a gyermekének. Nem, mert egy idióta kamasz dacból elcsente az apja kocsiját, és nem figyelve az útra elütötte a nőt. A fiú túlélte, de azt hiszem, egy életre lelki nyomorék marad. Meg is érdemli.
- Szegény nő – szólal meg egy hang mellettem. Gabe az, az úgymond kollegám, azt leszámítva, hogy ő Rafael beosztottja, vagyis gyógyító angyal. – Úgy látom, itt már nem segíthetek.
- Jól látod – értek egyet. Ennyi a beszélgetésünk, Gabe-nek is dolga van, úgyhogy villámgyorsan továbbáll. Érzem, hogy már nem sokat kell várnom, szerencsétlen pára szíve az utolsókat dobbantja, és egyre gyengül a légzése. És mire ezt kigondolom, a gépek visítani kezdenek, ő hirtelen mellettem terem, maga sem érti, hogyan, és rám néz hatalmas barna szemeivel, értetlenül.
- Mi van velem? – kérdezi, majd észreveszi a testét a szobában. Ilyenkor nem éreznek fájdalmat, csak meg vannak ijedve, és ezért vagyunk mi élokok, vagyis lélekvivők, vagy ha jobban tetszik, őrangyalok, hogy megnyugtassuk őket, és elmagyarázzuk, mi történik velük.
- Meghaltál – felelem egyszerűen. – Sajnálom, tudom, hogy ijedt vagy.
- Mi lesz a családommal? A kisbabámmal?
- Ők élnek tovább. Jól lesznek.
- Láthatom még őket valaha?
- Persze, bármikor. Mostantól ott lehetsz, ahol csak akarsz, bár beleszólásod nem lesz a dolgok menetébe. És Rebeka, ne is próbálj meg közbeszólni, akármit is tesznek! Most gyere velem! – felé nyújtom a kezem és ő megszorítja. Látom rajta, hogy megnyugodott, és mosolyog. Ekkor megérkeznek a nővérek, sietve, de már ők is tudják, hogy késő. A nő még utoljára elhagyott testére pillant, majd elindulunk a Kapu felé, ahol Mika, az átjáró őrzője már vár ránk. Barátságosan biccent egyet, majd kinyitja a bejáratot.
- Tehát itt is vagyunk? – néz rám kérdőn Rebeka, és meglepetten figyeli a környezetet. – Hát ilyen a Menny?


- Igen, miért, mégis mit vártál? – érdeklődőm, és magamban mulatok rajta. Mindig ezt a reakciót váltja ki belőlük először a hely. Teljesen más, mint a filmekben. Nincsenek hatalmas, habos felhők, amin hárfázó angyalkák ülnek átszellemült mosollyal, viszont van egy központunk, itt szoktunk összejönni társasági életet élni, és van egy szép park, ahol élvezni lehet a természet lágy ölét. Nem sokban különbözik egy földi kis városkától, kivéve, hogy nekünk nem kell aludni vagy enni, tehát nincs szükségünk lakóházra. Igazából a Menny nem egy kézzel fogható dolog, nem is látható, mivel nekünk nincs testünk, egyszerűen csak vagyunk, valahol a dimenziók között. A lelkek többnyire a szeretteikkel töltik az idejük nagy részét, vagy éppen teszik a dolgukat, ahogy mi, angyalok is. Belépünk egy kis épületbe, itt a recepció, itt kell jelentkezni minden nap végén, illetve az új jövevényeknek az első napon.
- Nem tudom, mit vártam. – mondja kis gondolkodás után. - Sejtettem, hogy nem olyan, mint a mesékben. De azért számítottam valami kórusra, vagy hófehér ruhába bújt, fehér szárnyú angyalokra. Bár ahogy téged elnézlek, te sem vagy egy tipikus szent. – Végignézek magamon, és megállapítom, hogy végülis igaza van. Csuklyás, hosszú, bordó palástot viselek.
- Hát… Ez van. Most menj és jelentkezz ott a pultnál! Uriel már vár rád – utasítom, majd magára hagyom. Elindulok, hogy megnézzem, ki a következő a listámon. Van egy nyilvántartásunk, és itt nyomon tudjuk követni, mikor, kiért, és hova kell mennünk. Indulhatok is Japánba, egy idős férfiért kell elmennem, aki néhány perc múlva szívrohamot fog kapni. Könnyű eset, az öregek tudják, hogy bármikor elérheti őket a halál. Nem csodálkoznak annyira, mint a fiatal lelkek. Amikor meglátnak szinte egyértelmű nekik, hogy mi a helyzet. Az utazás számunkra nem vesz időt igénybe, mivel nem létezünk a fizikai síkon. Csak kigondolom, hogy hova szeretnék menni, és ott vagyok. Egy nagyvárosba, Kiotóba tartok. Páciensem, egy vállalat igazgatója, éppen tárgyal. Egy hatalmas teremben ül hat másik férfival egy mahagóni asztal körül, és bőszen magyaráz, a többiek pedig egyetértően bólogatnak. Tipikus japánok, alacsonyak, mandulavágású szemeikkel tisztelettel figyelik főnökük beszédét. Mindig is szerettem a kultúrájukat, azt, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. És persze az eszük sem elhanyagolható. Visszaszámlálok tíztől, és mire kimondom, hogy egy, kiszemeltem bal karjához kap ijedten, majd összecsuklik. Kollegái hiába próbálják újraéleszteni, lelke már mellettem áll, és meredten néz az élettelen testre.
- Hát ennyi? – néz rám – Letelt az időm?
- Igen, Raito, letelt. Gyere velem! – Nyújtom kezemet, amit kissé vonakodva elfogad, és már a Kapuban is állunk. Mika ismét mosolyogva köszönt, szélesre tárja a két magas vasszárnyat, és mi átlibbenünk a rétre.
- Most menj, jelentkezz be, ott a porta! – mutatom neki az ajtót, mire ő egy köszönömöt rebegve otthagy.
- Mozgalmas napod van – lép mellém barátom, Toma. Ő is egy lélekvivő, mint én. Annak idején ő hozott át engem is, és azóta a legjobb barátom. Szabadidőnkben gyakran ülünk a földi világ egy gyönyörű zugában – személy szerint az én kedvenc helyem a Stonehenge Nagy-Britanniában – és jókat elmélkedünk az emberek dolgairól.
- Eléggé sok melóm volt ma – értek egyet vele. – Most végre van egy kis időm, jössz? – invitálom, és ő szívesen tart velem, ezúttal Mexikóban kötünk ki, a régi maja civilizáció egyik áldozati templomának tetején. Toma már mesélt róluk, hisz ő az idők kezdete óta angyal, és pedig csak néhány évtizede. A majáknak tiszteletre méltó múltja van, bár szerintem - a hallottak alapján legalábbis - elmebetegek voltak. Néhányszor már kifejtettem ezen gondolataimat barátomnak, de ő csak nevetett rajtam, és mindig azt mondja, hogy mivel nem voltam jelen akkoriban, nem is foghatom fel, miként és miért úgy éltek, ahogy.
- Min agyalsz mostanában? – kérdi, mikor leülünk egy kőre.
- Nem is tudom – kezdem, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Tudom, hogy felesleges lenne hazudnom, és az igazat megvallva nem is volnék képes rá. Mi, angyalok, híján vagyunk mindenféle emberi gyarlóságnak. – Sokszor eszembe jut, hogy valamikor én is éltem. Alig emlékszem, milyen volt.
- Ez természetes – mondja és várja, hogy folytassam.
- Hiányzik.
- Linda, ez butaság.
- Lehet. De te ezt nem érted. Nem éltél soha.
- Igaz, és talán épp ezért volt hiba, hogy közben jártam az érdekedben. Inkább lettél volna kviddiszín.
- Na persze, és énekelgethetnék az angyali kórusban… Kösz, de nem! Hálás vagyok neked, amiért segítettél ide kerülni. Te is pontosan tudod, hogyan éreztem akkor, és most is.
- Mondtam már, hogy te vagy a legbolondosabb angyal, akit valaha ismertem?
- Igen – felelem, és beleütök egyet a vállába kedvesen, másra terelve a szót. – És neked hogy telt a napod? Mennyi időd van itt ülni?
- Nagyjából húsz másodperc, és Ausztriában kell lennem.
- Síbaleset, mi?
- Ja, ebben az időszakban több a munka, közeleg a Karácsony is… - A végét már nem hallom, mert eltűnik, mint aki itt se volt. Én még maradok egy kicsit és elgondolkodom, hogyan is kerültem ide.
Halványan feldereng az az októberi reggel, amikor anyámékkal körbeültük otthon az asztalt, és rémülten hallgattuk a rádiót. Ezerkilencszáztizennégy júliusa volt, kitört az első világháború. Emlékszem, anyám teljesen kétségbeesett. Másnap korán reggel jöttek a két bátyámért, és besorozták őket katonának. Soha nem tértek haza, anyám összeroppant, és nem sokkal később meghalt. Én két évvel éltem túl őket, de nem a háború ölt meg, hanem tüdőgyulladás ezerkilencszáztizenhat decemberében, a huszonkettedik születésnapom után két héttel. Először döbbenten néztem csontsovánnyá fogyott holttestemet, ahogy feküdtem az ágyamban. Furcsa volt kívülről látni magamat. Hosszú, sötétbarna hajam csapzottan terült szét a párnán, sötétbarna szemeim csukva voltak, mintha aludnék. Megjelent Toma, és elmagyarázta, hogy meghaltam. Együtt léptük át a Kaput, és személyesen vitt Uriel elé, hogy az nyilványtartásba vegyen. Valamiért rögtön megkedveltük egymást, és kis idő múlva elintézte, hogy én is lélekvivő őrangyal lehessek, amit csak nagyon kivételes esetekben hagynak jóvá, mivel az emberi lelkek csak figyelhetik az embereket, de nem szólhatnak bele a sorsukba, és nem nyúlhatnak a lelkükhöz. Mi viszont képesek vagyunk rá, de tilos megakadályozni olyannak a halálát, akinek már elrendeltetett. Néhányunk, például Toma is, vagy azok az élokok, akik az idők kezdete óta ezt csinálják, beleszólhatnak dolgokba, például vigyázhatnak az emberekre, ha még nem jött el az idejük. De ez csakis nekik lehetséges. Ha én megpróbálnék valakit megmenteni, szigorúan megbüntetnének, talán még ki is toloncolnának a Mennyből. Ha Toma akkor nem intézi el, hogy élok lehessek, csak egyszerű lélek lennék, ki tudja, melyik síkon.

Lassan felállok, és visszamegyek dolgozni, megnézem, hova kell mennem. A cél: a Hawaii szigetek. Hamarosan egy fiatal fiút fognak elnyelni a tenger hullámai. Már előre sajnálom, és emiatt haragszom is magamra egy kicsit. Együtt tudok érezni ezekkel a szerencsétlen lelkekkel. Látszik rajtuk, hogy mennyire szeretnek élni, és nincsenek még felkészülve a halálra. De mit tudok tenni a Sors ellen? Semmit.
Éjszaka van, csak a Hold világítja meg a hullámokat. Próbálom elképzelni, milyen lehet érezni a vizet a bőrükkel. Nem emlékszem rá, ahogy semmi egyéb fizikai dologra sem. Mi nem érezzük a hideget vagy a meleget, sem az illatokat, és tapintásunk sincs. Semmi, amit a halandók tapasztalnak. Figyelem a fiút, ahogy boldogan lubickol a vízben a barátaival. Még csak tizenhét éves, bőre hófehér, haja szőke, ebből rögtön megállapítható, hogy csak nyaralnak itt. Most jön egy nagyobb hullám, ami felkészületlenül éri őket, a fiú ijedtében vesz egy nagy levegőt, de sajnos pont rosszkor, így a tüdeje teleszalad a sós vízzel, és fuldokolni kezd. Mire a többiek észreveszik haláltusáját, már késő. A partra vonszolják ernyedt testét,de ő már ott áll mellettem, és némán nézi a jelenetet.
- Sajnálom, Mark – mondom neki, miközben vállára teszem a kezem, és ő végre rám néz. Már ért mindent. Megfogom a kezét, és elindulunk. Pillanatokon belül Mika üdvözöl minket, aztán Urielhez irányítom szegény teremtést, aki engedelmesen otthagy.

Van egy kis szabad időm, úgy döntök, hogy lenézek a Földre, és megnézem, mit csinál az egyik kedvenc élőm. Utam az írországi Kinsale városába visz, ahol él egy tündéri kislány az apukájával. Az anyja már három éve itt hagyta őket, amikor a kis Amy három éves volt. Nem értem azóta sem, hogyan tehet ilyet egy anya a gyermekével. Még ha rossz is a kicsi, akkor sem hagyhatja el, de itt nem is lehetett szó erről, mert Amy egy igazi földre szállt angyal. Ha meg az apját, Briant nem szerette már, miért nem vitte magával a gyereket is?
Most egy las vegasi lakókocsi parkban él újdonsült férjével, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.
Elképzelni sem lehetne jobb apát Briannél, olyan odaadással és feltétlen szeretettel szereti lányát, amire csak evesen képesek a férfiak közül. Ezért is ők a kedvenc családom, szeretem nézni, amikor együtt játszanak, vagy csinálják Amy házi feladatát. Még csak most tanulnak olvasni, és már egész jól megy a kislánynak. Néha előfordul, hogy egy gyermek meglát minket. Ők még annyira ártatlanok és nyitottak szellemileg, hogy észreveszik a nem evilági dolgokat. Nem egyszer előfordult már társaimmal, hogy egy kicsi kiszúrta őket, és nézett rájuk nagy kíváncsi szemekkel. Ilyenkor a legjobb gyorsan eltűnni. Egy kisgyermek még úgysem veszi fel az ilyesmit, és el is felejti hamar. Általában legkésőbb három éves korukig képesek erre.
Amy most tévét néz, a kedvenc meséje, a Lazy town megy. Fura egy sorozat, de a gyerekek szeretik. Brian vacsorát készít a konyhában, és magában dudorászik, ami megmosolyogtat. Kedves fickó, és eléggé szemrevaló, legalábbis azt hiszem. A termete magas, sportos, a haja barna és rövidre van nyírva, a szeme pedig a legszebb és legragyogóbb kék szem, amit valaha láttam. A pulton ülök, ami elválasztja a nappalit és az étkezőt, így mindkettőjüket szemmel tudom tartani. Hirtelen Amy rám néz apjától örökölt gyönyörű kék szemeivel, és széles mosolyra húzódik a szája, felvillantva apró, fehér tejfogait, bár mivel már hat éves, elkezdtek kipotyogni az elől lévők, és ettől viccesen imádni való.
- Szia! – mondja vidáman. Körülnézek, hogy mégis kinek köszönt, de rajtam kívül nincs itt senki, csak az apja. Jobbnak látom, ha elmegyek. Felkavart ez a jelenet, fel-alá járkálok a mennybéli parkban, és próbálok lenyugodni. Hát mégsem voltam elég óvatos. Toma megérezhette, hogy történt valami, mert sietve tart felém, és látom az arcán az aggodalmat.
- Mi történt, Linda? – kérdi aggódva.
- Egy kislány, tudod, Amy Kennedy, rám köszönt. – magyarázom lihegve, és a sírás kerülget.
- Ettől vagy így megrémülve? – Legyint egyet, és elneveti magát.
- Még nem fordult elő velem ilyen. És ne nevess ki, kérlek! Eléggé megrázott.
- Nyugalom, a gyerekek gyakran látnak minket, ezt már sokan mesélték. Aztán ahogy nőnek, úgy zárul be a harmadik szemük. Kicsiknél ez normális.
- Igen, csakhogy Amy már hat éves. Neki már rég be kellett volna, hogy csukódjon ez a szeme. Én meg nagy nyugodtan ott ültem a konyhai pultjukon és bámultam őket, erre ő rám nézett és azt mondta: Szia!
- El tudom képzelni, milyen fejet vághattál.
- Jaj, ne légy már ilyen! – csattanok fel. Bosszant, hogy ennyire könnyedén veszi. Bár ennyi év után már biztosan nem egyszer volt része ilyenben.
- Jó, ne haragudj. Amy valószínűleg egy különleges gyerek. Néha van ilyen. Vannak fogékonyabb gyerekek, és felnőttek körében is előfordulhat, hogy nyitva marad az a bizonyos harmadik szem.
- Persze, hallottam róla. Csak megijesztett, nem hittem volna, hogy pont velem fog megtörténni. Mondjuk azt sejtettem, hogy Amy egy rendkívüli kislány.
- Elég sok időt töltesz velük. Nehogy túlzásba vidd ezt a figyelmet!
- Hogy érted azt, hogy túlzásba?
- Tudod te azt… - És ezzel le is lép. Hát, ami azt illeti, tudom, hogy mire gondolt. Néha egyik-másik angyal túlzottan is megkedveli védencét, és az nem vezet jóra. A halál után hiába idekerülnek, többet nem találkozunk velük, mert a halandók lelkei más feladatot kapnak, más területen. Az őrangyalok, és akik az arkangyalok szolgálatában állnak, többé nem érintkezhetnek az emberek lelkével, ezért némelyek megpróbálják megmenteni a végtől, hogy ne kelljen elveszíteniük őket, és ez szigorú büntetést von maga után. Ez persze csak nagyon ritkán fordul elő. Nekem is van ugyan több halandóm, akikre néha figyelek, de Amy és Brian azok, akiket különösen kedvelek. Néha elábrándozom, hogy ők a családom, persze tudom, hogy ez hülyeség, és jobb lenne nem gondolni erre. Úgy tűnik, maradtak bennem emberi érzések és ösztönök. És ez nem túl szerencsés.
Valami megmagyarázhatatlan erő arra késztet, hogy visszamenjek hozzájuk. Most egy kicsit óvatosabb leszek, határozom el, és az emeletre érkezem. Hallom, hogy ők lent beszélgetnek a nappaliban.
- De apa, én tényleg látom őt – mondja Amy határozottan.
- Kicsim, szellemek nincsenek – magyarázza az apja.
- Ő nem szellem, hanem angyal – jelenti ki dacosan a kislány. – Ott ült a pulton az előbb, és minket nézett.
- Rendben, hiszek neked. Ha legközelebb is látod, szólj nekem! – Amy csak bólogat, és nézi tovább a mesét, de látom rajta, hogy nem oda figyel. Elrévedő tekintettel mered a képernyőre hosszú percekig. Lelibbenek a lépcsőn, és megállok mögötte. Rosszul érzem magam miatta, mégis maradok, és nézem őket. Valami idekényszerít. Brian a konyhában tesz-vesz tovább, Amy kedvenc étele lesz vacsorára, sült hal hasábburgonyával. Szívesen megkóstolnám, kíváncsi vagyok, milyen az íze. Irigylem Amy-t, hogy ilyen rendes apukája van, az enyém elhagyott minket a születésem után. Anyám mesélte, hogy egy nap elment dolgozni, és többé nem tért haza. Így én nem tudhattam meg, milyen az, ha van egy apja az embernek, akire felnézhet. A bátyáim nem szerettek róla beszélni, nagyon haragudtak rá.
- Kész a vacsi, szívem! – szakítja meg merengésünket Brian, mire Amy kikapcsolja a tévét, és besétál a konyhába. Nyugodtan esznek, közben megbeszélik az iskolában történteket. Én a lépcsőn ülve hallgatózom, így nem láthat meg a lány még véletlenül sem.
- És honnan tudod, hogy angyal volt? – kérdezi hirtelen Brian, látszik, hogy hinni akar a lányának, és kíváncsi.
- Onnan, hogy gyönyörű az arca, és fehér fény veszi körül. – Ezen kicsit meglepődök. Fehér fény? Erről beszélnem kell Tomával minél hamarabb.
- Értem. És többször is láttad már?
- Ma láttam másodszor. Amikor először láttam nem vette észre, hogy figyelem. Téged nézett, akkor volt, amikor próbáltad összerakni a babaházat két hete, és nevetett az ügyetlenkedéseden. – Szóval már látott ezelőtt. Óvatlan voltam. Nem várom meg a folytatást, bár fúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit mond erre Brian, inkább visszatérek a Mennybe és megkeresem barátomat, hátha tud tanácsot adni.
Mikor megtalálom, látom rajta, hogy valami nincs rendben. Ijedten sietek hozzá, hogy megtudjam, mi a baj.
- Mi történt? – kérdezem.
- Bajban vagy. Túl sok időt töltesz Amy-éknél. Feltűnt a főnöknek. Elfeledkeztél valakiről.
- A főnöknek? Mikaelre gondolsz? – Ő ügyel az emberi lelkekre többet között, tehát ő a közvetlen felettesünk. Kedves fazon, bár határozott és szigorú, mint a többi arkangyal is.
- Igen, rá – feleli Toma mérgesen. – Mondtam már neked, hogy ne tégy különbséget köztük. Mikael vár téged. Menj! – Kicsit meglep ez a hangnem, de nem firtatom, hanem elindulok. Próbálok nem izgulni, végülis nem tettem semmi rosszat. Mikor megérkezem az irodájához, rögtön kiszól, hogy menjek be. Kedvesen köszönt, majd a tárgyra tér:
- Nos, Linda, tudod, hogy elvileg nem lehetnél őrangyal, ugye?
- Igen, tudom. De… - Nem hagyja, hogy végig mondjam, felemeli a kezét, és folytatja.
- Had mondjam végig, kérlek! Szóval megtudtam, hogy sok időt töltesz egy bizonyos családnál. Ezzel nem is lenne baj, csak az a probléma, hogy megfeledkeztél az egyik mai lelkedről, és az most bolyong valahol a világok közt. Nem találja az utat, ami elég nagy probléma. Ráadásul eléggé makacs volt embernek, úgyhogy nehéz lesz ráterelni a helyes útra. Két őrző már keresi, és neked is be kell segítened. És ne forduljon elő még egyszer, mert elveszted a rangod.
- Ez természetes – mondom, és szégyellem magam. – Már itt sem vagyok.
Jóváhagyóan bólint, és eltűnik. Indulok én is, hogy jóvátegyem a hibámat. Keringeni kezdek a dimenziók közt, útközben találkozom a két segítőmmel, szerencsétlenségemre pont két öreg élok jut nekem, akik először jól leszidnak, majd otthagynak.
Elindulok az övékével ellenkező irányba, és kutatni kezdek a lélek után. Hirtelen észreveszek valamit egy homályos zugban, pont egy olyan sík kapujánál, ahova nem nagyon jár senki, mert az egy furcsa világba vezet, ahol nem az emberek a fejlettség csúcsa, hanem olyan lények, amik magasan az emberi intelligencia felett állnak. Nem a mi hatáskörünk, nagy ritkán szokta őket egy küldöttség meglátogatni, hogy fenntartsák velük a kapcsolatot és megőrizzék a békét. Sokat nem tudok róluk, de nem is érdekelnek túlságosan.
Ismét mocorgás támad, közelebb megyek hozzá, remélve, hogy a keresett az.
- Helló, ki vagy? – kérdezem kedvesen. – Én Linda vagyok, és miattam vagy itt. Mármint én nem voltam melletted, amikor a lelked elhagyta a testedet. Ne haragudj rám!
- Nem hatsz meg! – kiabál ki egy mérges hang a rejtekéből. – Nem megyek sehova, esetleg vissza a testembe. Még nem jött el az időm.
- Sajnos ezt nem te döntöd el. El kell fogadnod, hogy ennyi volt. Kérlek, ne nehezítsd meg a saját dolgod! Ha most velem jössz, nem lesz baj, de hamarosan ideérnek a társaim, és ők nem fognak kérni.
- De hiszen ti angyalok vagytok, nem?
- Igen, és?
- Az angyalok szelíd jószágok, ártatlanok és jók.
- Pontosan. Ez az egyik oldalunk. Viszont tudunk nagyon könyörtelenek is lenni, a magasabb rangú őrzőknek hatalmában áll, ahogy az is, ha engedetlen vagy, mész az ellenkező irányba – közlöm vele határozottan, mire ő előbújik, és értetlenül rám mered. Fiatal lány, húsz éves, nem éppen szép, de bájos az arca. Barna haja kócos, tekintete zavaros. Látom, hogy nagyon meg van rémülve.
- Ezt hogy érted?
- Tudod te azt – felelem sokatmondóan, és lefelé mutogatok az ujjammal. – Szóval hajlandó vagy velem jönni, vagy inkább megvárod a többieket? – Kicsit még tétovázik, mérlegeli a lehetőségeket, és úgy dönt, hogy feladja. Elégedetten bólintok, és intek neki, hogy kövessen. Útközben találkozunk a másik kettő élokkal, akik szó nélkül nyugtázzák, hogy teljesítettük a feladatot, és elkísérnek minket a főbejáratig.
- Előkerült az elveszett bárány? – kérdi Mika magában kuncogva. – Légy óvatosabb, te lány! Mikael nem tűri a mulasztást – tanácsolja nekem, és kinyitja a Kaput. Zavartan hallgatok, mert szégyellem magam előttük, tudom, hogy így is szeleburdinak tartottak, ez meg csak rátesz egy lapáttal. Sebaj, ha nincs más dolgom, visszamegyek Amy-ékhez, ott mindig megnyugszom. Ott most úgyis éjjel van, és már biztosan alszanak. Szeretem nézni őket alvás közben, különösen Amy-t, mert amikor alszik, még angyalibb az arca.

Lassan lépkedek végig az emeleti folyosó fapadlóján. Bár tudom, hogy lépteim hangtalanok, óvatos vagyok, nehogy Amy felbukkanjon és meglásson. Elmegyek Brian szobája előtt, az ajtaját éjjel mindig résnyire nyitva hagyja, hogy hallja, ha kislánya rosszat álmodik és felsír. Fény szűrődik ki a résen, és én nem bírom megállni, hogy ne lessek be hozzá. A kislámpa fényénél olvas egy könyvet elmélyülten az ágyában. Mellé fekszem, és belenézek az olvasmányába. Valami történelmi regényt olvas a második világháborúról. Hát, nekem is lenne mesélni valóm abból az időből, mert volt dolgunk bőven. Nem szívesen gondolok azokra az évekre, borzalmas emlékeim vannak.
Leteszi a könyvet az éjjeliszekrényére, hüvelyk- és mutatóujjával megmasszírozza az orra tövét, ebből tudom, hogy fáradt már. Felkel az ágyból, és átsétál Amy-hez, megnézi, hogy alszik-e. Én persze követem. A lány halkan szuszog az ágyikójában, apja odamegy hozzá és betakargatja, majd egy jó éjt-puszit lehel a homlokára. Tetszik a jelenet, kedves és bensőséges. Brian visszatér szobájába, lefekszik és leoltja a lámpát. Szerencse, hogy jól látok a sötétben is, így nem okoz gondot az éjszaka.
Ideje dolgoznom, néhány perc múlva New Yorkban kell lennem, egy asszonyt elüt egy autó. Odaosonok Amy-hez, megsimogatom a homlokát pont ott, ahova az előbb az apja a puszit adta, és tudom, hogy ma biztosan nem lesznek rémálmai.